Hajlamosak lennénk azt hinni, hogy a punk elnevezés ugyanúgy brit elmék szüleménye, mint a punkzene maga. Nem az. Bosszankodva vesszük tudomásul, hogy a tenger túlpartján néhány entellektüel eszelte ki az egészet. Ne a stílus előfutárainak tekintett, s e kötet lapjain is sűrűn emlegetett Lou Reedre, Iggy Popra és Patti Smithre gondoljunk: az ő zenéjüket sem illették a kortársak ezzel a jelzővel. E könyv szerzője s néhány szellemtársa alapította meg a 70-es években a Punk című magazint, és egy jókora fricskát helyeztek el az akkor már idolként tisztelt Lou Reed orrán, amikor interjút készítettek vele, és olyan szemenszedett baromságot kérdeztek tőle, hogy mi a kedvenc hamburgere. Ugyanezt megcselekedték Patti Smithszel is. Sikerült jól felbosszantaniuk a költőnőt.Miután Sid Vicious meghalt, Patti pedig megtért, a magazin is értelmetlennek látta további működését. Persze azért rengeteg szó esik e kötet lapjain – mely nem csupán a fanzine története – Dee Dee Ramone-ról, ahogy elment az alakuló Television zenekar meghallgatására, melyen Richard Hell és Tom Verlaine kíváncsian figyelték kétségbeesett erőlködését, végül nem vették fel, mert még egy rendes kvintet sem volt képes lefogni, amihez két ujj kell, ő pedig csak egy ujjal tudott „akkordozni”: így lett belőle inkább a The Ramones basszusgitárosa.Ahogy szó esik Joey Ramone-ról is, aki az első zenekari próbájuk végére sem tudta összeállítani a dobszerelését: így lett belőle a zenekar énekese. Az viszont rejtély, hogyan tudta a Ramones pár év múltán, 1977 végén lejátszani a londoni Rainbow-ban az It’s Alivecímű klasszikust. Please Kill Me, ha én ezt ép ésszel fel tudom fogni.