Évtizedeken át csak töredékes információk jutottak el hozzánk a világ szerencsésebb tájain zajló zenei eseményekről. A punknak még a többi műfajnál is mostohább sors jutott: a kósza szóbeszéden kívül csak idétlen bulvárlapokból összeollózott sületlenségekről értesülhettünk. Most a leghitelesebb forrásból, magától Johnny Rottentől olvashatunk a korszakról, aki a rá jellemző tömörséggel és frappáns humorral adja egyfajta értelmezését a punk-érának. Ez az értelmezés a műfaj ismerői számára evidensnek tűnhet, a „főnöknél” pontosabban mégsem fogalmazta meg ezt eddig senki. A punkot csak hírből ismerőknek viszont – akik eddig csupán fülbe döfött zihertűkről meg köpködésről hallhattak, zenéről alig – nélkülözhetetlen útikalauz ez a könyv a 70-es évek végi London föld alatti világába.
Remélhetőleg egyetlen tévés műsorvezető sem fogja ezek után punkzenész interjúalanyának feltenni a szinte kötelező idióta kérdést: „Mit jelent punknak lenni?” Ha mégis ilyesmire vetemedne bárki, válaszként csak annyit érdemel: „Öcsi, olvasd el Rotten könyvét, a No Irish, No Blacks, No dogst!”

„Ezt a könyvet azért írom meg, mert már annyi marhaságot összehordtak rólunk… de a könyvek szerzői sosem játszottak együttesekben, és valójában sosem éltek zenészek közelében. Zenei értelemben leginkább a szólistákhoz hasonlíthatók, márpedig ilyesmi egyetlen bandában sem létezik. Sosem lehet megengedni, hogy az együttes valamelyik tagja a saját feje után menjen. Nem érdekes, milyen nagymenő az énekes, a próbateremben neki is éppúgy lapátolnia kell a szart, mint a többieknek. A szólógitáros ripacskodásának, a dobos szertelenkedésének, a basszusgitáros ostobaságának azonos arányban kell keverednie.”