English
Deutsch
Español
Français
Nederlands
Polski
Čeština
Italiano
Português
日本語
Svenska
Suomi
Slovenščina
A CRASS RÖVID TÖRTÉNETE
A Crass egy angol anarcho-punk zenekar és művészeti kollektíva volt, amely 1977-ben alakult az Essex megyei Eppingben. Tagjai közé tartozott Steve Ignorant, Penny Rimbaud, Gee Vaucher, N.A. Palmer, Phil Free, Pete Wright, Eve Libertine, Joy De Vivre, Mick Duffield, John Loder és Steve Herman. A Crass az anarchizmust nemcsak politikai ideológiaként, hanem életmódként és ellenállási mozgalomként is népszerűsítette. Jelentős szerepet játszottak az anarcho-punk mozgalom elindításában, és olyan ügyeket támogattak, mint a közvetlen cselekvés, állatjogok, feminizmus, antifasizmus és környezetvédelem. Híresek voltak DIY (csináld magad) hozzáállásukról, saját lemezcégük, a Crass Records révén teljes szerzői kontrollt gyakoroltak kiadványaik felett.
A zenekar tagjai fekete, katonai stílusú ruhákban léptek fel, színpadi hátterük pedig különböző hatalmi szimbólumokat – például keresztet, horogkeresztet, Union Jack-et és ouroborost – ötvözött. A Crass gyakran kritizálta magát a punk szubkultúrát és az ifjúsági kultúrát is. Első lemezük, a The Feeding of the 5000, 1978-ban jelent meg, de egy dal blaszfémikus tartalma miatt cenzúrázták, ami arra ösztönözte őket, hogy saját kiadót alapítsanak. Későbbi albumaik, mint a Stations of the Crass (1979), Penis Envy (1981) és Christ – The Album (1982), mind jelentős hatással voltak a punk és az alternatív zenei színtérre.
A Crass zenéjében és művészetében gyakran használt hangkollázsokat, költészetet, improvizációt és avantgárd elemeket. A zenekar tagjai közül többen klasszikus zenéből, szabad jazzből és avantgárd zeneszerzőkből, például John Cage-ből és Stockhausenből is inspirálódtak. A banda közvetlen politikai akciókban is részt vett, például graffitikkel, szórólapokkal, illetve squatok szervezésével és politikai események támogatásával. A Crass egyik legismertebb botránya a "Thatchergate" volt: hamisított hangfelvételt készítettek Margaret Thatcher és Ronald Reagan beszélgetéséről, amit a brit és amerikai kormányok is komolyan vettek.
A zenekar 1984-ben oszlott fel, részben a belső nézeteltérések és a jogi problémák miatt. A feloszlás után néhány tag tovább folytatta a művészi és politikai tevékenységeket, például a Crass Collective, Crass Agenda és Last Amendment formációkban. A Crass vizuális arculatát főként Gee Vaucher alkotta, aki kollázsokat és festményeket készített a lemezborítókhoz, ezek később kiállításokon is szerepeltek. A zenekar öröksége jelentős: hatással volt az anarchista mozgalomra, a békemozgalomra, valamint számos későbbi punk és alternatív zenekarra, például a Fugazira vagy a Neurosisra.
A Crass filozófiája szerint "nincs más hatalom, csak te magad", és ezt az önrendelkezést, individualizmust hirdették minden tevékenységükben. Lemezeik és kiadványaik ma is kultikus státuszt élveznek, és a Crass továbbra is meghatározó név a punk történetében.
A Crass egy angol anarcho-punk zenekar és művészeti kollektíva volt, amely 1977-ben alakult az Essex megyei Eppingben. Tagjai közé tartozott Steve Ignorant, Penny Rimbaud, Gee Vaucher, N.A. Palmer, Phil Free, Pete Wright, Eve Libertine, Joy De Vivre, Mick Duffield, John Loder és Steve Herman. A Crass az anarchizmust nemcsak politikai ideológiaként, hanem életmódként és ellenállási mozgalomként is népszerűsítette. Jelentős szerepet játszottak az anarcho-punk mozgalom elindításában, és olyan ügyeket támogattak, mint a közvetlen cselekvés, állatjogok, feminizmus, antifasizmus és környezetvédelem. Híresek voltak DIY (csináld magad) hozzáállásukról, saját lemezcégük, a Crass Records révén teljes szerzői kontrollt gyakoroltak kiadványaik felett.
A zenekar tagjai fekete, katonai stílusú ruhákban léptek fel, színpadi hátterük pedig különböző hatalmi szimbólumokat – például keresztet, horogkeresztet, Union Jack-et és ouroborost – ötvözött. A Crass gyakran kritizálta magát a punk szubkultúrát és az ifjúsági kultúrát is. Első lemezük, a The Feeding of the 5000, 1978-ban jelent meg, de egy dal blaszfémikus tartalma miatt cenzúrázták, ami arra ösztönözte őket, hogy saját kiadót alapítsanak. Későbbi albumaik, mint a Stations of the Crass (1979), Penis Envy (1981) és Christ – The Album (1982), mind jelentős hatással voltak a punk és az alternatív zenei színtérre.
A Crass zenéjében és művészetében gyakran használt hangkollázsokat, költészetet, improvizációt és avantgárd elemeket. A zenekar tagjai közül többen klasszikus zenéből, szabad jazzből és avantgárd zeneszerzőkből, például John Cage-ből és Stockhausenből is inspirálódtak. A banda közvetlen politikai akciókban is részt vett, például graffitikkel, szórólapokkal, illetve squatok szervezésével és politikai események támogatásával. A Crass egyik legismertebb botránya a "Thatchergate" volt: hamisított hangfelvételt készítettek Margaret Thatcher és Ronald Reagan beszélgetéséről, amit a brit és amerikai kormányok is komolyan vettek.
A zenekar 1984-ben oszlott fel, részben a belső nézeteltérések és a jogi problémák miatt. A feloszlás után néhány tag tovább folytatta a művészi és politikai tevékenységeket, például a Crass Collective, Crass Agenda és Last Amendment formációkban. A Crass vizuális arculatát főként Gee Vaucher alkotta, aki kollázsokat és festményeket készített a lemezborítókhoz, ezek később kiállításokon is szerepeltek. A zenekar öröksége jelentős: hatással volt az anarchista mozgalomra, a békemozgalomra, valamint számos későbbi punk és alternatív zenekarra, például a Fugazira vagy a Neurosisra.
A Crass filozófiája szerint "nincs más hatalom, csak te magad", és ezt az önrendelkezést, individualizmust hirdették minden tevékenységükben. Lemezeik és kiadványaik ma is kultikus státuszt élveznek, és a Crass továbbra is meghatározó név a punk történetében.
