A zenetörténetben kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy annyira radikálisan megelőzte a korát, mint a michigani Ann Arborból származó The Stooges. Míg a hatvanas évek végén a világ a „Szeretet Nyarától” és a hippi-ideáloktól volt hangos, a Stooges valami sokkal sötétebb, nyersebb és veszélyesebb dolgot szabadított a világra. Ők lettek a „proto-punk” legfontosabb úttörői: nélkülük nem létezne a Sex Pistols, a Ramones vagy a Nirvana.

A zenekar 1967-ben alakult. Az énekes, James Osterberg (művésznevén Iggy Pop) korábban dobosként játszott helyi blues- és garázsrock-bandákban. Mellé csatlakoztak az Asheton fivérek – Ron (gitár) és Scott (dob) –, valamint Dave Alexander (basszusgitár).

A korai időszakban, amikor még The Psychedelic Stooges néven futottak, fellépéseik inkább avantgárd performanszok voltak, mintsem hagyományos koncertek. Iggy előszeretettel használt háztartási eszközöket – például porszívót vagy turmixgépet – a gerjedő, zajos hangzás megteremtéséhez. Scott Asheton olajoshordókon dobolt, Ron pedig hipnotikus, repetitív riffeket játszott. A dokumentumfilm szövege szerint Iggyt a tévéműsorok (mint a Howdy Doody vagy Soupy Sales) rövidsége és egyszerűsége inspirálta: azt akarta, hogy a dalszövegei ne legyenek hosszabbak 25 szónál, mert így minden szó súlyt kap.

A Stooges hírnevét nemcsak a zenéje, hanem Iggy Pop extrém színpadi jelenléte is építette. Ő volt az egyik első előadó, aki rendszeresen a közönség közé vetette magát (stage diving). Fellépései során gyakran kente be magát mogyoróvajjal vagy nyers hússal, üvegszilánkokkal sebezte meg magát, és folyamatosan provokálta a nézőket. A film leírása szerint a zenekar „nem show-biznisz módon” viszonyult a fellépésekhez: sokszor 10-15 percig csak hangoltak a színpadon, a közönséget pedig ez csak még jobban lenyűgözte.

A hetvenes évek elejére a zenekar a szétesés szélére került. A heroinfüggőség és az alkohol teljesen felemésztette a tagokat. A dokumentumfilm „halálmenetként” hivatkozik az utolsó turnéjukra, ahol motoros bárokban játszottak, a közönség pedig üvegekkel dobálta őket. A lemezkiadók elfordultak tőlük, a tagok pedig elszegényedtek. 1974-ben a Stooges végleg feloszlott, a tagok pedig civil foglalkozások (például teherautósofőr vagy elektronikai mérnök) után néztek, Iggy Pop pedig szólókarrierbe kezdett.

Évtizedekig úgy tűnt, a Stooges csak egy lábjegyzet marad a történelemben, de a punk és a grunge generációja (Nirvana, Sonic Youth, Mudhoney) szentként tisztelte őket. Kurt Cobain a Raw Powert nevezte meg kedvenc albumaként.

2003-ban a zenekar váratlanul újjáalakult. Mike Watt (The Minutemen) vette át a basszusgitárt, és a Stooges végre megkapta azt az elismerést, amit a hetvenes években megtagadtak tőlük: telt házas fesztiválokon játszottak világszerte. 2010-ben beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be.

A Stooges története 2016-ban zárult le végleg, miután Scott Asheton és Steve Mackay halála után Iggy Pop bejelentette a zenekar megszűnését.

Hatásuk felbecsülhetetlen. Megmutatták, hogy a rockzene nem a technikai virtuozitásról, hanem a nyers őszinteségről és a megalkuvás nélküli energiáról szól. Ahogy Iggy Pop fogalmazott a beiktatási beszédében: "A zene élet, az élet pedig nem üzlet." A Stooges maradandó emlékműve annak az időnek, amikor a zene még valóban veszélyes tudott lenni.