Mi történt 1976. június 4-én Manchesterben? A Sex Pistols koncertjének teljes története és hatása.

1976 nyara Angliában tikkasztóan forró és fojtogatóan unalmas volt. Manchesterben a fiatalok számára a kilátástalanság volt az alapélmény: a slágerlistákat az ABBA uralta, a rockzenét pedig távoli, elérhetetlen „dinoszaurusz” zenekarok képviselték. Ebben a pangó állóvízben következett be az a robbanás a Lesser Free Trade Hallban, amelyet Steve Diggle (Buzzcocks) később csak úgy nevezett: „A nap, amikor a punk-atom meghasadt.” Bár a nézőtéren alig negyvenen ültek, az ott jelen lévők közül később sokan saját zenekart alapítottak, vagy alapjaiban formálták át a brit zeneipart.

A koncert nem jöhetett volna létre két boltoni műszaki főiskolás hallgató, Howard Trafford (később Howard Devoto) és Pete McNeish (később Pete Shelley) nélkül.

A június 4-i fellépés a Sex Pistols történetének egyik legfontosabb audiovizuális dokumentuma. A zenekarról ismert második legkorábbi videófelvételeként maradt fenn, és ez az első olyan felvétel, amelyen nemcsak a képi anyag, hanem a koncert hangja is megőrződött az utókor számára.

Az előzenekar végül egy helyi hard-rock banda, a Solstice lett, mivel a Buzzcocks nem talált időben basszusgitárost, így ők még nem tudtak színpadra állni. Ezzel meghiúsult Howard Devoto és Pete Shelley eredeti terve is, hogy saját zenekarukat a Sex Pistols oldalán mutassák be a manchesteri közönségnek.

A manchesteri fellépés nagyjából a Sex Pistols harmincadik koncertje volt. Bár országos hírnevük még csak kialakulóban volt, a zenekar színpadi karaktere ekkorra már jól felismerhetővé vált. A banda nyers, konfrontatív energiával játszott, Johnny Rotten pedig már ekkor is ugyanazzal a provokatív fellépéssel uralta a színpadot, amely később a punk egyik legismertebb figurájává tette.

A zenei fordulat: A közönség eleinte egyszerűen nem értette a zajt. Elmondásuk szerint a fordulópont a The Monkees „(I'm Not Your) Steppin' Stone” című feldolgozásánál jött el. Ez volt az a pillanat, amikor a nézők felismerték az amúgy slágeres dallamot a torzított káosz alatt, és megértették, mit is csinál a Pistols: mindent lerombolnak, amit a korosztályuk a popzenéről hitt.

A manchesteri legenda szerint ma már több ezren állítják, hogy ott voltak, de a valóságban a létszám mindössze 35 és 40 fő között mozgott. Ugyanakkor ez a maroknyi ember, aki beült a terembe, a brit könnyűzene jövőjét jelentette. David Nolan kutatása rámutatott: a koncert varázsa a speciális manchesteri mentalitásban rejlett. A nézők nem azt gondolták, hogy „Hű, én is ilyen akarok lenni”, hanem azt: „Gyerünk már, ezeknél én is ezerszer jobbat tudok csinálni!”

KISZÍNEZETT EMLÉKEK ÉS A VALÓSÁG
Az este mitológiáját a populáris kultúra is mélyen magába szívta, bár nem mindig maradt hű a tényekhez. A Tony Wilson életét (és a manchesteri szcéna kialakulását) feldolgozó kultikus film, a 24 Hour Party People nyitójelenete is ezt az ikonikus koncertet dolgozza fel.

A film vs. a valóság: A filmben a közönség ugrál és tombol. A valóságban azonban 1976. június 4-én a pogo még fel sem volt találva! Ahogy a résztvevők, köztük Wilson is visszaemlékeztek: az emberek mereven, a székükhöz szögezve ültek, csendben, leesett állal és teljes sokkhatás alatt figyelték a színpadon lévő négy londoni suhancot. A filmbéli ugrálás így csak utólagos mítoszépítés és kicsit kamu, de ahogy Wilson mondta, nagyszerűen megragadja az esemény sorsfordító energiáját. (Érdekesség ugyanakkor, hogy a 2021-ben nyilvánosságra került felvételeken néhány magasba emelt kéz és némi mozgolódás azért látható a színpad előtt.)

Bár hat héttel később, 1976. július 20-án a Sex Pistols visszatért a Lesser Free Trade Hallba egy második fellépésre, ahol már több száz fős közönség gyűlt össze, megjelent a pogo, először hangzott el az Anarchy in the U.K. és a Buzzcocks is sikeresen fellépett, a brit poszt-punk és független zenei kultúra születését mégis sokan az első, június 4-i estére vezetik vissza. Az a kezdetben inkább értetlen döbbenetet kiváltó koncert olyan folyamatokat indított el, amelyek alapjaiban változtatták meg Manchester, majd egész Nagy-Britannia zenei életét.

Ötven évvel később már nehéz elképzelni, hogy a modern brit alternatív zene történetének egyik legfontosabb pillanatát mindössze néhány tucat ember látta a helyszínen. Mégis, azon az estén Manchesterben nem egyszerűen egy koncert zajlott le – egy új korszak született.

A koncert hatása és legendája azóta is foglalkoztatja a zenetörténészeket és rajongókat. Az évek során számos könyv és dokumentumfilm készült róla, ezek közül talán a legfontosabb anyagok az alábbiak: